A szülőfalum nagyon kicsi település. Sok kérdésre nem tudok választ adni magam számára sem, de az biztos, hogy nagyon kedves település lenne, ha a falusi lét nem jelentene automatikusan nélkülözést. Az utóbbi X db évben a probléma abba az irányban látszott elmozdulni, hogy mindenki szegény és mivel senkinek sincs pénze, a pénz kiszorult a mindennapi életből. Ez egy érdekes átalakuláshoz vezetett, ami szerintem nagyon sok vizsgálódást megérne. Jelenleg is küzdök azért, hogy az egyetemek szervezzenek oda terepgyakorlatokat, de olyan messze van, hogy ez gyakorlatilag reménytelen. Az itt leközölt sorozatot régióelemzésből írtam, de mivel egy békés, nyugodt falu, nem szeretném, ha miattam lepnék el a különböző lázítók, így kiszerkesztettem belőle a települések elnevezését.
A mai penzum: megélhetés a szülőfalumban.

A munkanélküliség hatalmas aránya és az abból való kikeveredés lehetetlen mivolta nem jelenti azt, hogy az aktív korúak dologtalanok lennének. Sajnos ezt sok helyben kampányoló politikus elszúrta, amikor tehetetlennek vagy lustának nevezte az ott élő embereket. Egyébként a falu mindig életképesebb a városnál, csak a feudalizmus és maradványai felszámolása során ránk kényszerítették a városi jogot, ami ezért bonyolulttá teszi az életet. A falusi ember nem akarta a városi jogot, ahogyan a földesurat sem, most meg arra haladunk, hogy a végén mindkettőt el kell viselni.

A falusi jogrendszer nem egy írott jog volt. Az volt a lényege, hogy mindenki megteszi a megélhetéséért cserébe amit tud, de a közösség minden egyes tagja felelősséget vállal a közösség minden egyes tagjáért. Ebben odáig is elmentek, hogy rossz időjárás vagy betegség esetén a rászorulóknak biztosították a megélhetését. Jelenthetett ez gabonasegélyt, kaptak ajándékba egy malacot, bármit. Az, hogy az erdőbe kimehettek fát szedegetni, a világ legtermészetesebb dolga volt. Nem fagyhatott meg senki. Nem volt hajléktalan, mivel ha szegényesen is, de mindenki ellakott. Igaz, hogy nem kértek építési engedélyt, de a közösség összeépített valami viskót, ahol el lehetett éldegélni. A falu nem csupán elvegetált, hanem elég jól megélt.

Valamennyire ez látszódik visszagyűrűzni azzal együtt, hogy a pénz szerepe lecsökken. Mivel nem írom le a település nevét, megemlíthetek egy megélhetési forrást, a halakat. A közelben van egy folyó, ami meglepően gazdag és jó minőségű halforrás. Maga a folyó viharos életet él, mielőtt a faluhoz érkezik, de a falu előtti kb. 300 km-es szakaszain ezek leülnek és csendes, tiszta folyóként ismert a faluban. Legalábbis jelenleg, mert régebben ez nem volt így. Főleg amurt és harcsát fognak és azt sejtem, hogy mindkettőnek van valamekkora illegális piaca is. Azt láttam például a hétvégén is, hogy leborítanak egy alul-felül lyukas kosárszerű valamit, majd felülről belenyúlva kézzel emelik ki a nagyobb halakat. Ilyet tényleg csak egy halban gazdag vízben lehet megcsinálni és ez itt elég megszokott eljárás.

A másik nagy elfoglaltság, ami a családok életét mintegy megoldja, az állattartás. Azon belül is a sertés a legkedveltebb. A sertés önellátásra van tartva. Nagyszüleimnél mindig van valamennyi sertés és egy-két vágás szinte egész évre ellátja a családot. A helyiek nincsenek tudatában, de ösztönösen kialakítottak egy nagyon korszerű és gazdaságos sertéstartást. Egyszer elvittem az egyik hazai nagy cég szakmai vezetőjét és el volt hűlve. Ez egy időigényes és munkaigényes, de nem pénzigényes módszer. A jelentős arányú munkanélküliség tette lehetővé, hogy erre álljanak át, hiszen pénzük nincs, idejük meg rengeteg. Korábban majdnem mindenkinek volt szarvasmarhája is, ma már ez ritka jelenség. Ennek az okait még keresem, mert nem olyan egyszerű ez, ahogy azt egy városlakó az újságokból tájékozódva nagy mellénnyel kijelenti.

A helyi gazdaságok önellátó rendszerei egymással kapcsolatban állnak és készpénz nélkül cserélnek termékeket. Kialakultak a cserearányok, ami a pénz eltűnésének a következménye. Például tudom, hogy 25 tojás értéke annyi, mint 1 kg kolbászé. Mind a tojás, mind a kolbász nagyon jó minőségű a kialakult feltételek miatt. Inflálódás nincs.

Az élelmiszerek közül a húsfélék, állati származékok biztosítva vannak. A zöldségek és a gyümölcsök szintén. Ezek színvonala egyre inkább javul. A kenyeret egyre több háztartás kenyérsütő géppel állítja elő, de a helyi boltban azért még fogynak a pékáruk. Amire pénzt adnak ki, az nagyjából a közművek, néhány utazás, ruhafélék és valamennyit a gyógyszerekre. A lakosság összesített havi jövedelme jóval a 6 millió forint alatt marad, becsléseim szerint az 5 milliót meghaladja. Ez a pénzösszeg a helyi italbolt, a helyi közért, a szomszéd faluban lévő gyógyszertár és a buszos által adott összegzések szerint nagyjából el is megy. Az sejthető, hogy egy 200 ezres tétel megmarad, de nem tudható, hogy a falun kívül költik el vagy tényleg megspórolja valaki.

Annak érzékeltetésére, hogy mennyi ez 5-6 millió, néhány Budapesthez közeli településen végzett felmérésre szeretnék utalni. Megkaptuk 3 település összesített adatait egy bizonyos adatformátumban. Minden településen önbevallás alapján nyilatkoztak arról az emberek, hogy mekkora a háztartásuk havi bevétele. Amennyi család él a szülőfalumban, annyi családot kiválasztottunk mindhárom településen az adattömbből. Az elemző program segítségével kiszámoltattuk a havi jövedelmeik összegét. Utána megismételtük a kiválasztást, újabb összeget lekérve és ezt 50-szer elvégeztettük. Mindhárom településre 12,6 millió volt a legalacsonyabb és 17,1 millió a legmagasabb összeg.

A falu szempontjából kívánatos lenne, ha ezt az összeget helyben lehetne tartani és helyben forogna. Erről majd később írok, mert sajnos ez a falu gyenge pontja. Ha a lakói elmennek a szomszéd faluba, elmennek a közeli kisvárosba, a pénz úgy kerül ki a településről, hogy a faluba már nem jön vissza.

Mindenféle legendák keringenek arról, hogy a határ miatt milyen méretű csempészet folyik. A szomorú valóság azonban az, hogy még a csempészek is elkerülik a falut. Ők világosan tudják, hogy a falu maga a világ vége. Ha ide eljutnak, még nincsenek sehol. Például a cigarettát szokták mesélgetni egymásnak az emberek. Azt viszont nem gondolják át, hogy az egész térség dohánytermő vidék. Nevetséges azt gondolni, hogy célállomásként ezek a falvak szóba kerülnek valahol.

Annak idején a szovjet katonákkal azért ment a csere. Nagyon jó kabátokat, sapkákat lehetett kapni. Sok egykori szovjet bakancsot lehet a padlásokon találni. Nagypapám a mai napig szovjet pufajkában jár télen. Még néhány műszaki cikket is lehetett tőlük kapni, de ez nem volt jellemző. Ők ételeket kértek és bőkezűen adakoztak. Nagyon baráti volt a viszony, mert az ételeket javarészt ebédként vagy vacsoraként fogyasztották a vendéglátó konyhájában.
A román határőrök is üzleteltek, mindig megvoltak a slágertermékeik. Ők nem jöttek be magyar területre, hanem a határsávon találkoztak a kollégáikkal vagy néhány helyivel és megtörtént az árucsere. Állítólag szexlapok és szexvideók cseréltek gazdát a legrémesebb Ceausescu-uralom alatt is. Utána sem emelkedett valami magasztos szintekre ez a fajta külkereskedelem.
Most, hogy a határ átjárható, már nem látni fegyverest a körzeti megbízotton kívül. A földeken dolgozók találkoznak egymással, de minden pletyka ellenére sem akad semmi cserélnivalójuk, mivel ugyanazt termesztik. Maximum könyveket ajándékoznak egymásnak vagy halakat visznek egymáshoz. Pénzforgalom, igazi árucsere nincs.

A műszaki termékek és jó pár egyéb dolog a visszajáróknak köszönhetően kerül a faluba. Én például vittem a nagyszüleimnek „lapos” tévét, számítógépet, még régebben a szüleim mobiltelefonokat. Ez a fajta ajándékozás elég jelentős, mondhatni egyetlen fejlesztési tényező. Itt is az megy, hogy a látogatóba érkező rokon hússal, zöldségekkel felpakolva távozik.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.