Van egy elvem. Ha megbeszélünk egy találkozót, maximum 30 percet várok. Ha nem érkezik meg az illető, akkor feltételezem, hogy lemerült a mobilja, közben bajba került, lerobbant a kocsi, a tömött 7-es buszon van dugóban vagy vesztegel a vonaton 2 állomás között. Nincs sértődés, kedves és megértő vagyok. Ha valahova időpontra megyek és az illető nem orvos, akkor maximum 10 percet várok az ajtó előtt. Ha tovább akarnak előszobáztatni, nem engedem. Általában igaz, hogy egy személy fontossága és az előszobáztatás ideje fordítottan arányos.

Úgy alakult, hogy gondom volt a cég költöztetésével. A helyi önkormányzat idiótaságai miatt úgy döntöttem, hogy nem a településen lesz a központunk. Ez nekem kényelmetlen, gondoltam bemegyek a polgármesterhez. Telefonáltam, kaptam egy közeli időpontot. Portán szigorú beléptetés, telefonon ellenőrzik valóban van-e időpont. Felmegyek. 12 perc, de polgi még nem bújt elő, a titkárnője leültetett. Mondtam neki, adjon egy másik időpontot, nem várok tovább. Kaptam. Visszamegyek, 14 perc, polgi ajtója nem nyílik, csücsülök az előszobájában, nézem a titkárnőt. A 14. perc közepén névjegykártyám előveszem, asztalra le. Közlöm, többet nem jövök, mert udvariatlanságnak tartom a várakoztatást, minek van időpont, ha nem tud fogadni. Ha majd a kedves polgi akar valamit, hívjon fel, mondja mikor ér rá és keressen meg, ahol éppen vagyok.

Ma cseng a telefon, a nagyon elfoglalt polgármester beleszól, bemutatkozik és fel akar keresni. Egyeztetünk és megbeszélünk egy időpontot X. óra X percre. Megadott időben csengetés, recepciós kimegy, bekíséri, leülteti. Megbeszélünk minden bajomat a céges ügyet illetően, közben recepciós kétszer bejön, kávét és ásványvizet hoz. Távozóban átmegyünk az irodán (mutatok valamit, azért), majd kikísérem a kapuig. Kocsiba ülve megjegyzi, hogy milyen udvarias, kellemes modorú, vérprofi alkalmazottaim vannak. Megkérdezte, hogyan csinálom.

Nekem van egy elvem, mégpedig az, hogy az elégedett alkalmazott a legjobb reklám. Az ügyfeleim az alkalmazottakkal kerülnek legtöbbször kapcsolatba és az alapján formálnak véleményt, amit a viselkedésükön megéreznek. Amit az alkalmazottakon megéreznek, az valamiféle olyan személyes benyomás, ami mélyebbre hat, mint bármilyen szöveg és grafika. Ezt a fajta már többek által elismert udvariasságot nem lehet kikényszeríteni, belülről kell fakadjon. Három dologgal érem el.

Az egyik sarokpont, hogy nyugodtnak kell maradni. Nem kapok hisztérikus rohamokat, nem üvöltözöm. Soha. Ha nagy a baj, akkor mindenki a fedélzetre és profin teszi, amit kell. Idegeskedés, kapkodás nincs. Mindenre előre készülünk, van mindenki által ismert forgatókönyv mindenre. Csúnyán nem beszélünk, nem okolhatjuk egymást, nincsenek célozgatások, piszkálódások, veszekedések.

Ez azonban kevés, ha az alkalmazottnak nem fűződik érdeke a gördülékeny ügymenethez. Ennek van egy olyan része, hogy igyekszem a munkakörhöz képest a környéken elérhetőnél jóval méltányosabb fizetést adni. Nem trükközök, bejelentem a fizetést, minden járulékot időben kifizetek. Ez eleve megteremti a munkavállalóban azt, hogy a lehetőségeihez képest jobb helyen van. Arra mindenképpen ügyelek, hogy a nettó ezer forintos órabére mindenkinek meglegyen. Nálam az a minimálbér. Minden projekthez van célprémium. A keletkezett profit 1/3 részét prémiumként szétosztom közöttük. Egy évben eddig 8-10 projekt megy le általában és nem írok összeget, de az alkalmazottaim nem szenvednek azon, hogy tudnak-e rezsit fizetni. Ez eleinte azt jelentette, hogy az alkalmazottaim mindegyike több pénzt vitt haza a cégből, mint én. Egyetlen másodpercig sem sajnáltam, mert cserébe elkötelezett, udvarias, lelkes kollégákat kaptam.

Arra is figyelek, hogy amikor felveszek valakit, én döntök felőle, hogy megfelelő munkaerő-e. Kutatom benne a beszélgetés alatt, hogy képes-e arra a hidegvérű nyugalomra, ami nálunk van. Ha képes pánik nélkül, nyugodtan, veszekedés nélkül dolgozni, az első szűrőn átment. Utána sem a papírjaival, iskoláival foglalkozom, hanem csak azzal, hogy mire képes egy éles helyzetben. Megkérem, hogy ott helyben oldja meg az általam előkészített, általában megoldhatatlan, de mindenképpen valóságszerű helyzetet. Ilyet a takarítótól és a recepcióstól nem kértem, de ahol van értelme, ott igen. Azt lesem, hogy amikor elakad mit tesz. Például a számítógép karbantartására kerestem embert. A számítógépre mutatva mondtam, hogy nem működik, próbáljuk működésre bírni. A gép egy álkonnektorba volt dugva, amiben nincs áram. Azért hatodik vagy hetedik lépésben gyanút fogott, hogy ki kellene próbálni másik konnektort, de addigra már tudtam, hogy az én emberem és felvettem. Ha elkezdett volna káromkodni, kiabálni, akkor kiesett volna. Ő azonban higgadtam megnézte a gyanús helyeket és javasolta a másik konnektort, mert minden olyan újnak tűnt a gépben. Előtte az unokaöcsémet hívtam el, de kocsist megszégyenítő káromkodás jött ki az apró emberből.

Mindennek a végeredménye az udvarias, munkáját lelkiismeretesen ellátó, nyugodt légkört teremtő alkalmazott. Akármilyen ügyfél jön, ezt megérzi. Ez már a reklám második lépcsője, ha már az ügyfél betér, akkor érezze jól magát és érezze meg, hogy profik között van. Nem kell ezt kimondani nekünk egy reklámszlogenben, hanem vegye észre ő maga és elragadtatva mondja ki ő. Mi, soha.

Azért reggel a recepciósom megajándékozom valamivel :)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.